Ismét a Balaton

Júniusban is lerobogtunk Balatonfüredre, viszont most kicsit tovább maradtunk, mint legutóbb.

Néha olyan érzés fogott el mintha haza mennék vagy na jó… a második otthonba kicsi túlzással. Azt hiszem már bekötött szemmel is végig tudnék menni Füreden úgy, hogy letapogatom a házak falát és még így is megtalálnám mondjuk a Borcsa éttermet! Azt hiszem ez volt az egyik legemlékezetesebb nyaralásunk ugyanis menyasszony lettem, a legkedvencebb helyemen lett megkérve a kezem, a Balaton partján (miközben próbáltam megakadályozni, hogy a gyermekem fejjel előre beesen a tóba).

Csodás emlékekkel tértünk haza: tihanyi szabadstrandolás, Zánka, kacsaetetés, hekkezés, eső és borzalmas szállás 🙂 Tényleg felejthetetlen volt!

 

Régi autók szépségversenye

Pár hete nagyon spontán leugrottunk Balatonfüredre, ugyanis Pöfi mindenképpen meg szerette volna nézni a Concours d’elegance versenyt és szerintem ő is vágyott már egy kis pihenésre. Annyira hirtelen jött az ötlet, mint még sosem és azt kell mondjam nagyon hozzá tudnék szokni ezekhez a spontán mininyaralásokhoz. A szálláshelyre különösebb gondot nem fordítottunk – bár ennek folyamánya képpen oda például nem is szándékozunk visszamenni sosem 🙂 Bár egyébként én tudtam mire számíthatunk, a lényeg: teljesen fapados volt, de így is szuperül éreztük magunkat!

Füred nekünk mindig is a szívünk csücske lesz, és most pont azt az arcát mutatta, ami számomra a legszerethetőbb. Május eleje, rengeteg sok virág, csodálatos zöld fű mindenhol, még a tihanyi félsziget levendulamezőjét körbeölelő dombok, rétek is zöldeltek. Viszonylag kevés túrista volt és még sok sok hely nem is nyitott ki.

Este kisétáltunk a strandra, ami 6 után már szabad mindenkinek és gyönyörködtünk a látványban. Majd Dömit megszabadítottuk a cipőtől, zoknitól és a vízbe dugdostuk a lábunkat, ami igencsak hideg volt még. Neki ez is nagyon tetszett, sikítva, nevetve futkosott fel alá a zöld fűben, vissza vissza kanyarodva a víz partjára.

Az autók, amik miatt mentünk fantasztikusak voltak. Amennyire egy két és fél éves mellett lehetett néha percekig álldogáltam egy egy kocsi mellett és komolyan mondom elrévedeztem milyen jó lehetett abban a korban élni – és persze a megfelelő helyen hozzá – ahol ilyen kocsicsodákkal furikáztak az emberek. Elképzeltem milyen elegáns látványt nyújthatott, amikor az ember lánya beondolált hajjal, fehér kesztyűben és persze selyemsállal a nyakában vezet egy agyonfényezett kabriót… Volt egy bája annak a korszaknak, amikor az autók még ilyenek voltak.

A fiúknak ez persze sokkal többet jelentett a fent leírtakon túl, de hát lássuk be én kb. ennyire értek ehhez a témához, de tagadhatatlanul lenyűgözött a látvány.

Nekem ők voltak a kedvenceim:

A LÁÉV kisvasút legnagyobb rajongója….

Döme, egyértelműen Döme. Nagymama ablaka alatt robog el a kisvonat ugyanis, szóval ő egészen pici kora óta ismerkedik vele, integet és sokat emlegeti is. Tavaly nyáron is sokat vonatoztunk és Döme után szerintem én vagyok a kettes számú rajongója a kisvonatnak. Teljesen megvannak azok az emlékeim, amikor suliban volt vonatos kirándulás és gyerekkoromban is főleg ott játszottunk, sétáltunk amerre a vonat járt. Az útvonal amit bejár szerintem végtelenül bájos, nekem ez az erdő, ahogy elhagyja szépen lassan a családi házas övezetet annyira barátságos. Ismerem minden zegzugát és imádom, hogy ezt a gyerekkoromból hozott jó érzést és emlékezést meg tudom osztani a gyerekemmel.

 

Játszótér

Ahogy megérkezett a napsütéses tavaszi idő egyre több programot szervezünk a szabadba. Néha már túl is pörögjük és szinte csak enni és aludni esünk haza, ami egyébként írtó fárasztó. Viszont észrevettem magamon, hogy már nem hajtom olyan eszeveszetten a családot és jobban kiszúrom azt az időpontot, amikor ideje megállni és egy egy napot “eltékozolva” itthon ejtőzni. És milyen jók is az ilyen napok is!

És bevallom, azt is észrevettem, hogy megszerettem a játszóterünket – na jó és még egyet kettőt is mellette, pedig kb. egy éve úgy mentem a játszóterekre mintha a fogamat húzták volna. De Döme megszeretette velem ezt is. Persze a játszóterünkön szerintem továbbra sem tudja egy felnőtt sem a másik nevét csak a gyerekek neveivel vagyunk tisztában, ami azért elég vicces és persze tipikus is. Döme már majdnem két és fél éves és eddig egyetlen egy alkalommal mutatkoztunk be egymásnak egy anyukával. Mindenki elvan a kis világában szerintem. Én is azért megyek lelkesen a mi játszóterünkre mert ott én is kicsit ki tudom szellőztetni a gondolataimat és igazából kiakapcsolódok és feltöltődök, mert Döme olyan jókedvűen futkos mindenfelé, hogy ez az öröm rám is átterjed persze.

A legklasszabb játszótér , az Avalon Park, csöppet messze van tőlünk – nem is baj, szerintem csődbe mennénk ha a szomszédban lenne – és persze én/ mi ott inkább lefáradunk mint feltöltődünk hiszen óriási és rengeteg gyerek és szülő flangál benne. De ez olyan kis extra dolog, ha például le akarjuk nyűgözni a gyereket, vagy valami kis különlegességet akarunk neki akkor oda “elugrunk”.

 

Ezek után beültünk a Levesbe, ahol nagyon jót ettünk és mivel hétvége volt nem is volt zsúfolt a belváros. Ilyenkor kicsit örülök, hogy itt lakunk, mert szeretem a hangulatát hétvégente. Nincs akkora nyüzsgés és valahogy teljesen más ritmusban tudunk ebédelni, mint a rohanó hétköznapokon.

Eperkrémlevest ettem, amit sosem fogok megpróbálni itthon elkészíteni, mert TUDOM, hogy ilyen finomságot úgysem tudok főzni. Szeretek ott enni, még sosem csalódtam a levesekben. Egyszer (nem is olyan régen) kértem ott egy szendvicset és a barátnőm zavartan nézegette a kiírást, hogy esetleg ő is azt választaná. Majd szólt, hogy ilyen szendvics nincs is. Erre a srácok közölték, hogy igen már nincsen az étlapon, de a régi kedves vendégeknek szívesen elkészítik 🙂 Ilyen kedvességgel ritkán találkozik az ember manapság. Azt hiszem ma el is sétálunk egy jó kis levesért vacsira….

Ismét az erdőben

Ah, el nem tudom mondani mennyire hiányzott/hiányzik nekem a kirándulás… szerintem elvonási tüneteim is lettek volna, ha nem intézzük úgy, hogy egy mini kirándulást végre kivitelezzünk. Ez olyan kocsival odamenős, kicsit sütögetős majd sétálós vasárnap volt. Gyerek nélkül, tehát lehetett elmélyülten beszélgetni.

Persze Dömével is egyre többször és hosszabb ideig lehet már az erdőben játszani, kikapcsolódni, de az órákig hátizsákkal menés a gyerekkel még várat magára.

Olasz kaput tűztük ki uticélul, ehhez Szilvásváradig kellett autókázni. Útközben csodálatos virágtengert láttunk az erdőben és még a holdviola nevű virágot is volt szerencsénk megcsodálni. Felmásztunk a Milleniumi kilátóba is – Pöfi nem, neki tériszonya van továbbra is.

A világ legbénább szalonnasütése:

És egy kép, amin én is rajta vagyok:

Fantasztikusan szép ebben az időszakban a Bükk fennsík, a nap kellemesen melegít, nincsen őrületesen meleg és délután csodálatosak a fények. Ilyenkor támad kedvem folyamatosan az erdőben lenni és fényképezni. Viszont most a nagy objektvet vittem sajnos és ismét megállapítottam, hogy nem szeretem. Nem is lettek olyanok a képek, mint amilyet szerettem volna.

Egész későn értünk haza, Szilvásváradon isteni házi rétest ettünk és Pöfivel megállapítottuk, hogy ez szezonnyitó erdei sétának pont elég is volt, ugyanis eléggé elfáradtunk. Ha jól számolt a karóránk akkor így is 7 km-t gyalogoltunk, persze hegyet nem kellett mászni, na de akkor is!

Dömcsi már annyira hiányzott a nap végére nekünk, de kell néha egy kis szusszanás és feltöltődés.

Elég….

 

Azt hiszem kezdünk belecsöppenni, abba a retteget korszakba, amit dackorszaknak neveznek. Illetve nem vagyok benne biztos … és tényleg csak azt hiszem. Mert hiszti az van, de még bírjuk cérnával és ha lehet ilyet mondani, álltalában nem a gyerek nyeri a csatát. Ezt most úgy értem, hogy a visítozásért cserébe nem jár megengedés.

Eddig még nem tapasztaltuk meg azt, hogy üveghangon sikítja nekünk, hogy nem. Azt sem tapasztaltuk meg, hogy földhöz vágja magát és hisztizik. Azt viszont igen, hogy keservesen sír ha például egy egy séta alkalmával nem veszem ölbe. Vagy nem hagyom neki, hogy egy hatalmas bottal hadonászva rohangáljon. Sír. Szívszaggatóan. De odamegyek, legugolok hozzá, beszélek neki, könnycsepptörölgetések és némi figyelemelterelés után ismét boldogság van. Ezek mindennapos kis történések, semmi extra … szerintem ezt így ebben a formában sok család megéli. Azt hiszem panaszra semmi ok, de mégis van egy pont, amikor anyának és apának is elég volt ebből is.

Mert jó lenne 10 métert úgy megtenni, hogy nem kéne hosszasan ecsetelni miért nem nyomjuk ki a szemünket egy bottal, úgy megenni egy tál ételt, hogy nem kenjük szét a felét a konyhaasztalon, úgy kezet mosni, hogy nem borul bele a csapon található összes használati tárgy a mosdóba (ez még a jobbik eset) és milyen jó lenne úgy kiszellőztetni, hogy közben nem kell üldözni egy gyereket, hogy ne menjen ki a nulla fokba mezítláb a koszos teraszra…

Ezek elenyésző kis dolgok, nem is nagyon okoz ez nekem fáradtságot csak néha. De az a néha ha eljön….

Vasárnap volt, gyönyörű hó, sétálunk, és csak sír, ordít és nem nyugszik meg. Család be az autóba, irány haza, ennek így semmi értelme… Persze a kocsiban fél óra alatt kialukálta magát Döme és ezáltal sem nem álmosan sem nem kipihenve tépkedte tovább az idegszálaimat. Lehet, hogy Pöff hamarabb érezte meg, mint én, hogy akkor most közbeavatkozásra lesz szükség, anyukának már nincs több B terve a szar helyzetekre és 10 perc alatt elhagyták a lakást. Apja és fia együtt integetve, mosolyogva távoztak és magamra hagytak, hagy fújjam ki magam pár óra alatt.

Az utóbbi idők legjobb vasárnak délutánja volt ez számomra és nem azért mert a többi nagyon rossz volt, vagy mert nem bírom elviselni ahogy Döme viselkedik, hanem mert egy kicsit semmire nem kellett odafigyelni. Gyorsan elpakoltam minden játékot a nappaliból, hogy úgy nézzen ki a szoba mintha felnőttek is élnének itt, a fürdőből minden vizijátékot betettem a tárolóba, gyertyát gyújtottam, és szólt a zene. Eszembe jutottak azok a vasárnap délutánok, amikor semmi dolgom nem volt, olvasgattam órákat vagy filmeztünk kettesben…

Örülök, hogy már nem azokat a napokat élem, de jó érzés visszagondolni rá. Ahogy jó érzés volt kicsit örülni annak, hogy egyedül vagyok, miközben a fiúk együtt vannak – ez egyébként is olyan ritka. Annyira hálás voltam Pöffnek ezért a délutánért. Egy pillanat alatt észrevette, hogy most tényleg kell nekem egy kis szünet és utána kipihenten, nyugodtan tudok megint Dömcsivel foglalkozni. Olyan sokat számítanak ezek az egy két órák és biztos vagyok benne, hogy Dömének is nagyon jó volt kicsit az apukájával kettesben lenni.

(Egyébként másfél óra elteltével kb. 2 percenként az ablakhoz mászkáltam, és nézegettem mikor érnek már haza 🙂  )

 

Kis Karácsony….

A miénk (létszámban) igazán kicsi volt, mert csak az öcsém és anyukám csatlakozott hozzánk, de szeretetcunamiból állítom a legnagyobb volt! Négy nappal Döme szülinapja után – amúgy még mindig szokni kell – ismét egy jó kis sütés főzés várt ránk és persze a nagy nagy meglepi : az ajándéközön. Mintha kezdené kapizsgálni a gyerek, hogy ha egy színes dobozt adunk a kezébe és közben fülig érő szájjal vigyorgunk rá akkor jöhet a kicsomagolás és biztos, hogy egy újabb izgi játék kerül elő. Dömének ezek a decemberek igazán jó bulik lesznek!

A karácsonyfát már 23-án díszítettünk, bejglit már 22-én sütöttem, viszont a karácsonyi dekoráció elmaradt idén. Ugyanis Döme mindent, de tényleg mindent lerámol, szétszed és megsemmisít percek alatt. Úgyhogy elkerülvén a folyamatos “nemszabad, nemszabad” egrecíroztatást egyszerűen nem lett kidekorálva a lakás. Kicsit fura így, de fő a béke (és egy kicsit a rend is 🙂 )

Egyébként hiába “dolgoztunk” előre, anyukámék érkezése előtt 10 perccel még mindig Dömének rimánkodtam (természetesen mackónadrágban) hogy ne malackodva egyen és csak az etetőszéken kenje szét a leveszöldséget, a hűtőajtón ne. Majd végigüldöztem a lakásban, hogy a pólóját mihamarabb levegyem róla, mielőtt a kaja maradékát felkeni a kanapéra. Ezek után úgy gondoltam a Jézuska talán úgy is tiszteletét teszi nálunk, hogy nem lesz felmosva a padló, mert hogy arra tényleg nem maradt időm! A lényeg nekem már csak az volt, hogy ne leevett, kinyúlt melegítőben nyissak ajtót és lehetőleg Döme ne rántsa le a konyhapultról a karácsonyi vacsorát. ( a fotókon egész normálisan festünk valami csoda folytán)

Mikor Pöfi meghozta a családomat és Anyukám belépett a nappaliba az első mondatom az volt hozzá, hogy “nem biztos, hogy említettem már elégszer, de le a kalappal előtted Édesanyám” 🙂

Nagyon, nagyon nagy boldogságban és szeretetben telt a Szenteste és a másnap is Nammamánál és még egy bánkúti kiruccanásra is felbátorodtunk, mert biztos voltam benne, hogy ott sütni fog a nap – nem úgy mint lent a városban.

Last minute csomagolás: papírzacskó csillogó hajgumival… fancy

Természetesen kaja maradék van a szája szélén, mert ő akkor is evett, amikor a Jézuskára várt

Az egyik legszuperebb ajándéka A busz és Apa épp azt bontogatja neki.

Berlin élő adásban 🙂 Papával is beszélt, és végtelenül boldog volt, hogy végre láthatja. Azt hiszem vagy ötvenszer köszönt neki.

És a wellingtonunk, íme:

Igazán boldog Karácsony volt ez is 🙂

Kétéves lettél!

Döme, el sem hiszem, hogy két éves kisfiú vagy!

Két év és az a szuszogó, nyöszörgő kis csomag akit hazahoztunk a kórházból már kézenfogva kirángat a konyhába, hogy reggelit kérjen, átölelve szerelmet vall mindkettőnknek, hátatfordít nekem az utcán és elindul a másik irányba, mert nincs kedve velem tovább jönni és kiválasztja melyik mesét szeretné nézni….

Annyira igyekszem elkapni minden olyan pillanatot, ami még emlékeztet arra, hogy ő egy baba – nekem mindig is egy kis babuka lesz – de már egyre nehezebb. Ahogy beszél és gesztikulál egyre jobban egy huncut kisfiú. Egy csodálatos kisfiú tele szeretettel és nyitottsággal, folyton vidám és hihetetlenül okos. És persze rafinált, amiken jókat nevetünk, mert természetesen folyton lebukik. Pontosan tudja hogyan érjen el mindent nálunk, de cserébe persze annyi szeretetet kapunk tőle.

Ő egy szeretetgombóc, de tényleg. Rengeteget mondogattam neki, hogy mennire szeretem és az első szavak közt volt a “szenke”, azaz szeretlek az ő nyelvén és azóta is kapjuk napi adagban Tőle. Még az ajándékának, a villamosnak is, sőt még a lufijának is mondta. El sem hiszem, hogy egy ilyen picike kisfiú ennyire tisztában van vele mit fejezünk ki ezzel a szóval, mert mikor ezt mondja ellágyul a hangja és megölel engem is, az apukáját is és igen még a villamosát is!

Boldog születésnapot a mi drága kicsi pockunknak!!!! Oh éééés mingyárt karácsony! 🙂

 

Jávorkúti gombázás

Annyira vártam, hogy Döme szabadon futkosson az erdőben, hogy még egy péntek esti kiruccanás után is képes voltam elrángatni a családomat szombat korán reggel az erdőbe. Arra ébredtünk ugyanis, hogy hét ágról süt a nap, viszonylag meleg van és ilyenkor úgy érzem mintha egy óriási mágnes csak úgy vonzana ki az erdőbe.

Amikor megérkeztünk közöltük Dömével, hogy gombát keresünk majd mutattunk neki pár példányt és onnantól nem volt megállás! Nammama után visongva futkosott és megállás nélkül a gombákat kereste. Amikor más túrázókkal találkoztunk a jókedve a tetőfokára hágott és nevetőgörcsben tört ki. Sokan megálltak, hogy megcsodálják és ő körbeudvarolt mindenkit a tündéri mosolyával.

Mikor eldöntöttük, hogy visszafordulunk már láttuk rajta, hogy maximum fél óránk van és Döme úr elájul a fáradtságtól. Ejtőztünk még tíz percet a jávorkúti mezőn, ahol hagytuk egy kicsit egyedül kószálni, matatni a fűben, hogy egy kicsit lehiggadjon és feldolgozza az ezernyi erdei látnivalót, majd hazaindultunk. Lillafürednél már csorgó nyállal szundikált a kocsiban. Ettől jobb gyerekfárasztó módszer nincs a világon ez biztos!

 

A kirándulás végére kezdett elfáradni és egyre többször kéreckedett az ölünkbe. Persze egy fél perc múlva már ugrott is ki a karjainkból, mert újabb felfedeznivalót pillantott meg és futott tovább.

Fáradtan, de feltöltődve napsütéssel és rengeteg pozitív energiával

És amit a legjobban imádok egy ilyen délelőtt után: Döme aludt egy nagyot délután ÉS ÉN IS!

 

Szia Nammama!

Dömétől sokszor meg szoktam kérdezni, hogy ‘ ki szeret a legjobban a világon?’. Ilyenkor áhitattal mondogatja, hogy Ana meg Apa is. És ha tovább kérdezzük, hogy ‘ és még ki?’, akkor mondja, hogy Nammama. Na nem mintha súlyozni lehetne a szeretetcunamit, ami belőlünk árad felé. De a nagymamája az biztos, hogy él hal érte 🙂

Sokszor látogatjuk meg és ilyenkor Dömi szuper élményekkel gazdagodik. Egy időben pár játékot felhordtunk Nagyiékhoz, mert hát ha ottvan a mi kis nyuszikánk akkor legyen mivel elfoglalnia magát. Hát ez majdnem teljesen felesleges volt 🙂 Mert ilyenkor Dömének szinte nem is kell játék annyi felfedeznivaló vár rá Nammamával.

A tegnapi sétánk alkalmával diót gyűjtöttünk, cicával barátkoztunk (ismét), gombákkal ismerkedtünk és persze a kisvonatot üldözzük. Az hogy az egész lakótelep ismeri és rajong Döméért az már szinte természetes, Döme ismerkedik, flörtöl és magyaráz mindenkinek. Ettől most tovább merészkedtünk és mivel a kis huncut egyre nagyobb sétákat is elbír, kibővítettük a bevehető területeket! És sikerült is, mert Dömcsi addig aranyoskodott egy diót betakarító néninek, hogy bezsebelt magának egy fincsi almát tízóraira.

Szeretem nézni ahogy ott futkos a jó levegőn, sok ismerős közt, akiknek mindig van egy kedves szavuk hozzá és öröm nézni, ahogy a sok kalandozás után nagyi főztjével jóllakva alszik a nagy ágyon teljesen kiütve.

A zsákmány